Városi Arany ünnepség: Szentmártoni János beszéde

„TUDNI IS KELL JÓL SZERETNI”

 

Kedves Diákok, Pedagógusok, tisztelt Polgármester Úr, Hölgyeim és Uraim!

Büszke lehet az a nemzet, amely magáénak tudhat egy olyan kitűnő költőt és jellemet, mint Arany János. És büszke lehet az a város, ahol ez a nagy szellem majdnem egy évtizeden át tanított, okította tanítványait, fogadta költőbarátait, akiknek szinte zarándokhelyül szolgált nagykőrösi háza. És büszke lehetek én is - még ha nem is érdemeim, mint inkább jelenlegi hivatalom révén állok most itt önök előtt -, hogy emlékezhetem a mindenkori magyar, sőt, európai költészet egyik óriására, akinek az elvesztett szabadságharc után ez a város nyújtott menedéket, hajlékot, kenyérkeresetet és alkotói nyugalmat. Aranyra, aki bár tisztában volt saját talentumával, de szerénysége és alázata távol tartotta őt az üres kérkedőktől, a szellemi zsibvásárok talmi kacatjaitól.

    Az epikus Arany már készen érkezik Nagykőrösre, gondoljunk csak a Toldira, de mint költő itt érik be igazán. A Petőfit és a nemzeti szabadságot elsirató, sokáig megszólalni sem akaró lírikus itt talál újra magára, belső csöndjére, alkotókedvére (hogy csak mást ne említsünk, mint például az Ágnes asszony, A walesi bárdok című balladákat vagy A lejtőn és a Visszatekintés című verseket). Amíg a „nemzet költői” sorában nagy elődje, Vörösmarty Mihály képtelen megbirkózni a vereség és veszteség emberfeletti gyötrelmével – addig ő a csöndes és szívós lelki és alkotói építkezés útjára lép. Tudjuk, hogy tanártársai is (Mentovich Ferenc, ifj. Szász Károly, Jánosi Ferenc…) rebellis, rovott múltú, mondhatni száműzött nagy tudású emberek voltak, akik, Arany képességeivel, költői és gondolkodói súlyával tisztában léve, szinte védőgyűrűt képeztek köré, hogy a sebzett titán minél hamarább valódi erejére leljen.

    1858-tól Arany már akadémikus, 1860-tól a Kisfaludy Társaság igazgatója és a Szépirodalmi Figyelő alapító főszerkesztője. (Hadd szúrjam itt közbe, hogy a 2000-es évek elejétől újra létezik ilyen címmel szemléző folyóirat.) A Szépirodalmi Figyelőt Arany 1848 után 12 évvel és a kiegyezést megelőző parázsló politikai és kulturális erőtérben indította, kapaszkodjunk meg, 7-800 előfizetővel. Azt hiszem, ma sok irodalmi lap vezetője összetenné a kezét, ha ennyi előfizetőt tudhatna maga mögött. Arany az első szám bevezetőjében a szellemi orientáció nélküli állapot lehetetlenségéről és tarthatatlanságáról értekezett. Mintha csak ma írta volna, ebben a zűrzavarban, amiben élünk, tanácstalan, morális és kulturális támpontok nélküli világunkban, amelyben bizonyos erők mindent elkövetnek azért, hogy ez a helyzet ne változzék, mert jobb egy öntudatlan fogyasztókból álló tömeg, mint egy gondolkodó és kérdező, identitásában biztos egyénekből álló társadalom. Biztosak lehetünk abban, hogy a bukott szabadságharc után eszmélkedő nemzet szellemi megerősödésében pótolhatatlan munkát végzett Arany János. Ma is elkelne ő, a maga szorgalmával és szívósságával, erkölcsi rendíthetetlenségével.      

    A Figyelő után 1863-ban, már Pesten, új lapot indít, a Koszorút, most még meghökkentőbb szám következik, 1545 előfizetővel. Ekkor már az Akadémia titkára. Fia, László leteszi az ügyvédi vizsgát, lánya Juliska gyermeket szül. Az egész család beérkezik. De a sors kifürkészhetetlen és az élet sokszor kegyetlen: 1865 decemberében lánya súlyosan meghűl és meghal, amely végzetes csapást mér a már amúgy is egyre több testi nyavalyával küzdő költőre. Termékeny korszaka lezárul. Barátai is fogyatkoznak, 1868-ban Tompa Mihály is elhuny. 1876-tól az ő egészsége is felmondja végleg a szolgálatot, többek közt egyik legfontosabb „munkaeszköze”, a szeme hagyja cserben. Az utókor számára kegyes adomány, hogy élete utolsó éveiben margitszigeti kedvenc tölgyfái közt sétálgatva vagy ücsörögve megírja az Őszikék darabjait, amelyek nem csupán költői, filozófiai mélységükkel kápráztatnak el, de, amiről jóval kevesebbet beszélünk, keserédes humorukkal is. Számomra ez a ciklus a modern magyar költészet nyitánya, ha nem is briliáns nyelvezetével, de nyitott, önironikus szemléletével mindenképpen. Egy olyan korban, amikor telefondobozokban milliókat csempésznek ki munkahelyekről, csak értetlenül és csodálattal gondolhatunk arra, hogy amikor Aranyt végre nyugdíjazták, fölmentették egyre terhesebb hivatali kötelezettsége alól, ő szembeszegült az Akadémia alapszabályával is, és hallani sem akart arról, hogy élete végéig megtartsa, igénybe vegye titkári fizetését.

    Ma, amikor ácsingóznak vagy könyökölnek kitüntetésekért, egymás torkának esnek köztiszteletnek örvendő marakodók - Arany János magatartása, erkölcsi következetessége példa lehet mindnyájunk számára, akik még hiszünk az emberi tisztesség és művészi hitvallás kifizetődő voltában. 1866-ban a legmagasabb rendjellel akarta az akkori hatalom kitüntetni, a Szent István-renddel. A walesi bárdok írójának természetesen esze ágában sem volt ezt elfogadni. Az Akadémia elnöke, Eötvös József és a belügyminiszter, Weinckheim báró hosszas unszolására adta csak be a derekát, akik azzal győzték meg, hogy túl nagy a tét, visszautasítása mind az új minisztereket, mind pedig a kiegyezést kompromittálná. Saját elvei elé helyezte hát hazája érdekeit, amelyet egész életével és munkásságával szolgált. A kitüntetést persze soha nem tűzte ki a mellére, és audienciára sem jelentkezett be megköszönni azt.

    Több mint húsz évvel a rendszerváltás után hasonló érzések tarthatnak minket nyugtalanságban, mint A régi panasz című vers halhatatlan költőjét, aki, saját felelősségét sem hallgatva el, mindig időszerű sorokban figyelmeztetett arra, hogy egy nemzet megmaradásához, szellemi és morális felemelkedéséhez nem elegendők az üres frázisok – tettek kellenek. Olyan tettek, amiket a szeretet és a szolgálat vezet. Kapaszkodjunk meg búcsúzóul ezekben a strófákban és vigyük magunkkal útravalóul örök mementóként:

„Hogy reméltük! s mint csalódánk!
És
magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még!

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

                          (Elhangzott 2011. október 21-én a nagykőrösi Református Templomkertben)

 

 

   

 

Kapcsolodó tartalom: